Nehéz megérteni a rádióhallgatónak, hogy valakinek van kedve disznóhizlaldába menni, és másnapra már szívesen egy könyökműtétre. De az meg egyenesen elképzelhetetlen, hogyan lehet mindenhol csak perceket maradni. Úgy segít magán a rádióhallgató, aki minden nap tizenegy és féltizenkettő között A hely című műsort hallgatja a Kossuthon, hogy olyan Farkas Erikát képzel, aki egy nyughatatlan utazó.

A Debreceni Református Kollégium Könyvtárának igazgatójával, G. Szabó Botonddal beszélget Farkas Erika. A fotót Felszeghy Csaba készítette.

De hogyan lehet, akkor macskákat szoktatni a házhoz, hogyan lehet fél hétre vacsora az asztalon? Csak úgy, ha Farkas Erika igazi helye, mégiscsak az otthona.

MiNők: Annyira testhezálló a műsor, mintha Erikára találták volna ki…Farkas Erika: Talán énrám, és talán szempont volt, hogy van bennem fegyelem ahhoz, hogy szanaszét lehessen küldeni az országban, és sehol se ragadjak ott. Hogy nincs bennem túlzott („amatőr”) lelkesedés, hiszen úgy ezt a műsorfolyamot képtelenség lenne csinálni. Ellenkező esetben minden „helyszínen” lehetne egy sírom, rajta felirat, a riporter, aki olyan mélyre ásott, hogy belefulladt. Kézbe veszem a mikrofont, és apróbb célom van annál, minthogy mindent megtudjak, nem célom, de nem is menne.

- Mi a cél?

Egyszerű dolog: valami öröm érje a rádióhallgatót abban a félórában. Ehhez egyetlen jó mondat kell a riportalanytól, akkor is, ha bevágódtunk a helyszínre, mint valami ménkű, és mindjárt tovább is állunk, mint egy forgószél – egy jó mondat. Ebben talán tényleg van gyakorlatom, odavarázsolom azt a közvetlen atmoszférát, amelyben elhiszik,- és én is elhiszem – hogy ott és akkor nagyon kíváncsi vagyok, és nyitott …., de nem kötünk barátságot. Azt semmiképp.

- Mi pedig úgy halljuk, hogy Erika minden „helyen” barátokat szerez. Be vagyunk, hát, csapva?

Be bizony! (nevet) De lehet engem szeretni, megvan azért az a közegem, amiben nem kell olyan ügyesnek lennem, és lehetek csak kedves. A munkahelyemen is, zötyögünk egy mikrobuszban helyről helyre, és csuda jól szórakozunk. Barátot, igazán barátot már csak annyit tartok, amennyit valóban el tudok hordozni. Ebben szigorúnak kell lenni, két ember megenged magának egy mélyebb beszélgetést, az még nem barátság. Egyszer valaki mellé állok, mert úgy kívánja a szükség, éppen kell a támasz, ha engem sodort oda a szél, akkor én leszek, de ez nem barátság. A barátság minden percben érvényes, tehát szabad perceimmel arányos a barátaim száma: egy.

- Hogyhogy és miért éppen rádió?

Kérem szépen, én színinövendék voltam, és ez amilyen jól mesélhető, annyira nem fontos. Versmondólánynak sikeres középiskolás, és igen büszke elsőrefelvett színészhallgató. De ott nem jó kasztba tartoztam, én voltam az okos, szorgalmas, de mondjuk ki, tehetségtelen. Ma már jobban értem, amit akkor csak elszenvedtem. Egyrészt, hogy az iluskás, szőke naiva külső mögött, volt egy cinikusabb, okosabb farkaserika, de még nem voltam elég bátor  magamhoz, így aztán  csupa iluska-szerep állt rajtam igen rosszul. Másrészt a versmondás egy statikus műfaj, de ha a színészi játék közben mozogni is kell, ne adj ég, a színpad egyik végéből a másikba sétálni, máris leköti a figyelmem, hogy a lábaim egymás elé helyezzem megfelelő sorrendben, és elfelejtek szépen szavalni. De szerencsém volt, eltanácsoltak, értsd, kirúgtak. De minthogy makacs is voltam, ragaszkodtam én még ehhez a pályatervhez egypár évig, nekem is megadatott az a fiatalság, miben még a rossz út is visz valahová, csak menni kell.

- És hová vitte?

A Honvéd Együttesbe katonafeleségnek, katonaanyának, katonaszeretőnek, katonanőnek. Nagyjából ezekkel a karakterekkel szórakoztattuk a katonákat országszerte, utaztam mindenfelé, éppen mint most. Aztán jött a Csokonai színház, ahol éppen olyan közepesen alakítottam, mint Pesten, de az önbizalmam már nagyobb volt, mert az évek is teltek, és mert konferansziénak príma voltam. Debrecenbe házasan mentem, ott jött egy szerelem, váltam, majd egy másik szerelem és újból férjhez mentem… Sűrű évek voltak, ami a magánéletet illeti.

A második férjemnek a családjába is beleszerettem, nagyon közel álltak hozzám. Elfogadással és barátsággal volt felém a neves debreceni orvoscsalád, és engem ez meghatott. De az élet még mindig sűrű volt, elvesztettük az első gyermekünket, megszületett a lányunk. Beindult a rádió debreceni stúdiója, engem vonzott újra – néhány hivatali év és az egyetem után – a  szereplés, rádiós lettem. Fontos volt, hogy a helyemen érezzem magam. A fiatal, okos és inspiráló debreceni rádióban lehetett is helyet találni, de – már megint váltam – és egyedülálló anyaként döntéseimet a praktikusság is igazította. Így amikor hívtak,  jöttem vissza Budapestre. Újrakezdés volt, életet is, karriert is előröl kezdtem. A vidéki riporter, csak akkor jut valahová, ha Pesten is bizonyítani tud, én pedig elég ambiciózus voltam ekkor, és elég bátor.

- Kettesben jöttek vissza, maradt is pár nélkül?

Erika Frici macskával. A fotót Dr. Gönczy László, Erika férje készítette.

Kellet hét év magammal és a lányommal, hogy újra kapcsolatot kezdjek. Eszti kilenc éves volt, mikor Lacival megpróbálták egymást megszelídíteni, és ez csak azért ment, mert mindketten engem szerettek, én pedig hálás voltam, hogy miattam több-kevesebb sikerrel tanulgatták egymást.

Ennyi a kalandokról: színészet, katonaszínház, férfiak, férjek, tovább már csak unalmas dolgokat tudnék mesélni! (nevet)

Vagy a macskákat mesélhetem! Ez az új szerelem, miközben meg mindig mintha macskás lettem volna, csak nem derült ki. Öröm nekem ezek a némabeszédes állatok. Átlagosan napi hét interjút elkészítek, nincs estére sok igényem a szavakra, mintha senki se tudna akkor már újat mondani, csak ezek a finom állatok az őszinte mozdulataikkal, gyönyörködöm bennük. Úgy sétálnak itt körülöttünk, mint akik egészen biztosak benne, hogy ahol a talpak érik a földet, az az övéké, otthon vannak, mégpedig a jelenben, a pillanatban.

- Valami ilyen jelenléttől sikeres ez a maholnap hároméves Hely?

Igen, pontosan. A hallgató meghallja, hogy aki beszél, bányából, iskolából, kórházból, múzeumból, színházból, erdőből, hajóról , mind a helyén van ott, ahol lenni kell. Úgy mesélnek ezek az emberek, el kell hinni, hogy mindenki megtalálhatja a helyét. Én is a helyemen vagyok ebben a műsorban, talán ez is kihallatszik. De délutánra már igencsak a konyhámba vágyom, szívesen és – minek szerénykedjek – jól főzök. Lehet az én férjem is azt mondaná, mint Heine felesége, mikor kérdezték, tudja-e, micsoda zseniális költő a férje. Az asszony csodálattal felelt: a verseit nem olvasom, de olyan gyönyörű ember! Laci meg mondhatja: rádiósnak nem tudom, milyen, de a töltöttkáposztája…

Paulon Viktória

Címlapfotó: Varga Júlia, MR1