Gáll Isis neve fiatalkora ellenére Európa szerte ismert. A mindössze tizenkét esztendős kislány hárfajátékával beutazta, beutazza az öreg kontinenst. Egy fellépése előtt beszélgettünk az ifjú művésznővel.
A család kötelez
Isis a harmadik generációja egy belga-magyar művészcsaládnak. Anyai nagyanyja Danielle Sablon belga festőművésznő. Édesanyja Arielle Gáll-Bidoul belga zongoraművésznő és zenepedagógus, aki Brüsszelben végzett a Belga Királyi Zeneakadémián. Kislánya fellépéseinek állandó zenei kíséretét adja. Édesapja Gregor Gáll magyar szobrászművész, aki 100 kiállításon túl három világkiállításon is képviselte a magyar szobrászművészetet.
Találkozás a hárfával
Ilyen családi háttérrel nem csoda, hogy Isis is a művészetek felé fordult. Kis kora óta zongorázik, már az édesanyja pocakjában magába szívta a komolyzene szeretetét. Mindössze 3 éves volt, amikor kifejezetten kérte édesanyától, hogy tanítsa meg zongorázni. Nagyon hamar el is kezdett saját dallamokat játszani. Ekkor elvárta édesanyától, hogy pontosan kottázza le.
Arra a kérdésre, hogyan esett a választása a hárfára a következőt mondta: „A Macskaarisztokraták című meséskönyvet lapozgattam és ott láttam egy macskát, akinek egy hárfa volt a kezében. Ráböktem a képre és azt mondtam, hogy egy ilyen hangszeren szeretnék én is játszani.” Innentől kezdve a hárfa és a kislány elválasztatlanok lettek.
Isis gyorsan tanult és a darabok megtanulása és eljátszása mellett hamar maga is zeneszerzésbe kezdett. Már hat saját CD-je van. Zeneműveit saját környezete és fantáziája ihleti. Az olyan darabok, mint Alice Csodaországban vagy A Pillangók Tánca kelta hárfára íródtak. A Gnómok tánca vagy Meseerdő című legújabb szerzeményeit már nagy koncert hárfára komponálta, mivel a MOL Új Európa Alapítvány tehetségtámogató program köszönhetően és a CAMAC hárfakészítő műhely támogatásával Isis új hangszerhez jutott. Műveit a maga készítette képes kottákban jegyzi le. Koncertjein a hallgatóság által felvetett témákra könnyedén improvizál.
Elveszett gyerekkor?
Isis apukájával való többszöri telefonbeszélgetésünk nem oszlatta el teljesen a félelem, hogy vajon van-e ennek a kislánynak gyerekkora, játszik-e, vannak-e barátai? A megismerkedésünk pillanatában azonban minden kételyem eloszlott. A szülők féltő-óvó tekintetükkel kísérik lányuk minden mozdulatát és Isis szavai is megerősítették, hogy azt, amit és ahogy csinálja, az neki most jó.
„Anyanyelvi szinten beszélem a zenét. Mások azt mondják rólam, hogy csodagyerek vagyok. Magántanuló vagyok, sokat játszom a kertben, vannak barátaim, járok nyári táborokba, mint bárki más. Számomra a zenélés nem teher, minden órában szívesen adnék koncertet.”
Arra a kérdésre, hogy mi szeretne lenni, ha nagy lesz a következőt mondta: „Író, zeneszerző, hárfaművész.” Halkan megsúgja, hogy épp regényt ír, ha kész kapok belőle dedikált példányt. Beszélgetésünk alatt végig mosolyog, önfeledten nevet, amikor egy-egy régi emlék, testvéreivel közös csíny az eszébe jut. A komolyság, a nagy művészek higgadtsága is meg van benne, ami pillanatokon belül változik át gyermeki önfeledtségé. Megfoghatatlan mélyről jövő alázattal beszél zeneszerzőkről. Könnyedség és légiesség jellemzi egész lényét. Biztos vagyok benne, hogy még sokat hallunk róla.
Baracsi Katalin, fotó: Mag Krisztina
