„Az öröm, pedig a mindennapi kis tettekben, mondatokban, ölelésekben, a száz százalékig megélt pillanatokban van…” – vallja Berente Ági életmód-tanácsadó, író-szerző. Egyedüli reklámja írásai, és írásait kereső olvasói. Ezidáig 19 kötete jelent meg a Vagabund kiadó gondozásában.

MiNők: Könyveiben ismerősként, mintegy barátként szólítja meg és kíséri végig olvasóit. Természetes könnyedséggel beszél olykor máig tabuként kezelt témákról.

Berente Ági: A könyvek valójában magánbeszélgetések, melyek földi és szellemi énem között zajlanak. Ezért ismernek benne magukra annyian, mert azonos problémák foglalkoztatnak minket. Igazi öröm a pozitív visszajelzés, ha valaki segítséget talált általa, ha jól esően olvasta, ha elgondolkodtatta, de mivel a gyakorlati tanácsok mellett csupa elmélkedés, nyilván egy fejlődési folyamatot tükröz, hibákkal, tévedésekkel akár.

Kisgyermek koromtól tudtam, hogy írni fogok, mindig is írni szerettem volna. Külsős újságíróként dolgoztam, amikor, egy nagy lélegzetvétellel az önmegvalósítás helyett a családi életet, a gyermekvállalást választottam. Öntudatlanul is érzetem, a kettő nem fog menni egyszerre. Márpedig én jól szerettem volna csinálni. Sok évvel később küldte a sorsom a lehetőséget, kiadói felkérésre írhatok, önmagunk valódi felismeréséről.

Hiszem, hogy mindenkinek meg van a maga tehetsége és a hozzárendelt feladata, és ha a saját feladatát, a saját helyén végzi, akkor azt tökéletesen, erőlködés nélkül el tudja látni. De ha nem fogadjuk a feladatot, akkor keményebb, súlyosabb teherrel, akár veszteséggel kell megbirkóznunk. Szembeszállni a sorssal, vagy ha úgy tetszik Istennel nem érdemes.

- Mindenki ismerheti a saját feladatát?

- Ismernénk, ha meg tudtuk volna őrizni. A kisgyermek még tudja, de a fejlődése, szocializációja során számtalan hatással és elvárással találkozik, ezek az egymásnak ellentmondó hatások-elvárások alkalmazkodásra, meghasonulásra kényszerítik gyermekként, és egész életére befolyással vannak. Emiatt sokszor védelmi, és még többször képzelt gátakat építünk magunk köré, vagy magunkba, elvárásoknak teszünk eleget, és úgy érezzük életünk foglyai vagyunk. Sok keserűség, kényszerűség forrása lehet.

Talán éppen emiatt tűnik szűknek oly sok házasság. A megoldás nem feltétlen a válás, vagy a gyűlölködő egymás mellett élés, hanem a másik személyiségének elfogadása. Talán nem sikerül azonnal megbeszélni, de ha az egyik fél képes elindulni önmaga megismerésének útján, felszabadítja egyúttal a társát is. Ne legyenek elvárásaink, ne akarjuk a másikat meggyőzni, megváltoztatni – tegyünk apró lépéseket a másik felé. A szeretet része az is, hogy engedem, amit a másik szeretne, és emiatt nem gyötröm sem őt, sem magamat.

Talán az egyik legnagyobb probléma, hogy hajlamosak vagyunk a kényelmes, gyors, divatos megoldásokat választani – látszólag könnyebb út, de óriási csapda. Mindig máshová vágyakozunk, mint ahol éppen vagyunk. Korunk szellemisége ezt közvetíti. Inkább legyünk jelen, simuljunk bele a mindennapokba. Fontos a tudatosság, a probléma és önmagunk vizsgálata, és a tudatos, cselekvő döntés. Ez legtöbbször kényelmetlen, és fájdalmas, de az életnek nem is a kényelem a célja. Higgyük el nincs instant és uniform megoldás az egyéni és tartós problémákra. A kulcs a szeretet, nálunk van; megtanulni és időt szánni rá csak mi tudunk.

- A szeretet-érzése befolyásolhatja az életünket?

- Sokszor mondják, hogy „annyira szeretem”, de ha ez az érzés csak pillanatnyi, csak viszonzó, csak érdek mentén fogant, és csak bizonyos személyeknek szól, akkor az nem valódi szeretet. A szónak sajnos az értéke már úgy elkopott, hogy igazi jelentésére sem emlékszünk, pedig a legfontosabb feladatunk szeretni. Nehéz, de nem lehetetlen. Szeretni másokat – mindenkit – legalább annyira, mint önmagunkat, akkor is, ha megbántottak. Szeretet nélkül lehetetlen a megbocsátás! Ha élő bennünk a szeretet, tudunk figyelni a másikra, akkor észrevesszük, hogy nem is minket akart megbántani, hanem neki fáj valami. Az ember magára marad olykor a bajával, félelmével, fájdalmával – nincs kitől kérdeznie.

- A mindennapi örömök valójában mindennapi küzdelmek?

- A kettő együtt jár. Kérem reggelente az örömeim, mert azok úgy is feladatokkal együtt érkeznek. Amikor nagy bajban vagyunk, akkor értjük meg különösen a jelentőségét – várakozunk. A várakozás nem tétlenség, hanem aktív állapot, figyelem. Ha jelen vagyunk, és nem kétségbeesve saját akaratunkba, vágyunkba kapaszkodva csapongunk, észrevesszük és elfogadjuk a kínálkozó lehetőséget, lehetőségeket. Tudnunk kell, talán éppen ezek a lehetőségek visznek közelebb a saját vágyaink beteljesüléséhez.

Sokszor teszünk kerülő utakat, kitérőket, ami ugyanúgy a sors része, csak megnöveli az út hosszát. Ezért fontos tapasztalat, hogy nem szabad görcsösen akarni, ragaszkodni valamihez, akár tárgyhoz, akár személyhez, akár elképzeléshez – ha „elengedjük úgyis visszajön, ha a miénk”, ha nem akkor hadd menjen szeretettel. Ha elszalasztottunk lehetőséget – mint mindannyian – akkor ne bánkódjunk rajta, ne emésszük emiatt magunkat, hanem legyünk éberek, figyeljünk, mert ismét kínálkozik majd, de ha kesergünk, nem vesszük észre.

- Küzdenünk kell a divat képzelt nyomása ellen is?

- Szeretném kihangsúlyozni, hogy az értelmes élethez elengedhetetlen az egyensúly és a szabadság. Napjainkban különösen gyorsan jönnek-mennek az értékek. Észrevétlenül „függést” okozhat a divat, nemcsak az öltözködésünkben, hanem akár a gondolkodásunkban, akár az életvitelünkben.

Ám vallom, hogy nem létezik rossz út, csak tanulságos. Mit jelent ez? Törekszünk a jóra, de nem vagyunk tisztában azzal, hogy a jó csak egy szubjektív fogalom. Jó és rossz csak az ego számára létezik, a szellemi lét(ezés)ben, (lelkünkben,) nincs minősítés. Bármivel élek, bármilyen utat választok, bármilyen módon gondolkodom, azt csak én ítélhetem meg magam számára. Én döntöm el, mivel azonosulok. Ha szükségem van a fájdalomcsillapító gyógyszerre, beveszem zokszó nélkül. Tudom, hogy jobb lenne, ha nem lenne rá szükség, ahogy sok más egészségtelen dologra, de ha az adott pillanatban nem áll rendelkezésemre jobb megoldás, azt választom, ami legkevésbé tűnik rossznak. Vagyis akkor épp a legjobb. A jóra helyezem a hangsúlyt e történetben, nem arra, ami rossz benne.

Mindenki így működik, természeténél fogva, csak nem engedjük meg magunknak, hogy természetesek legyünk, tudjuk, az elvárások miatt. Azt szeretném végül egy mondatba sűrítve átadni: törekedjünk a legjobbra, de fogadjuk el, hogy a világ sokféle, és benne mindennek helye van.

Kovács Mária